Kategória: Társasjátékok.

Fontos a győzelem?

Mi a játék célja? Nyilván az, hogy együtt legyünk és jól érezzük magunkat. De akkor fontos-e a győzelem? Vannak, akik azt mondják, hogy nem. Sok esetben ők kicsit meg is vetik azokat, akik győzelemre játszanak.

Sok éves társasjátékos tapasztalatom alapján az a tapasztalatom, hogy kifejezetten rossz élmény olyan ellenfelekkel játszani, aki így gondolkodnak. Olyan ellenfelek ellen az élvezetes, akik a játék szabályain belül mindent megtesznek annak érdekében, hogy ők nyerjék meg. Ha ugyanis van olyan, aki nem a saját győzelmére játszik, az tulajdonképpen játékromboló, és ez mások játékélményét is befolyásolja. Gondoljunk bele, valójában nem jó olyanokkal együtt tevékenykedni, aki nem szeretné az adott területen a számra legjobb eredményt elérni. Említek pár példát:

• Nem jó az a csatár, aki nem akar gólt rúgni, ahogy nem jó az a kapus sem, aki nem akarja kivédeni a lövést. Nem szeretnénk olyan focicsapat ellen játszani még barátságos mérkőzést sem, amely nem akar több gólt rúgni nekünk, mint amennyit mi lövünk nekik.
• Egy futóversenyen mindenkitől elvárható az, hogy sportszerűen, a tőle telhető módon igyekezzen a legtöbbet kihozni magából. Valójában nem tartjuk sportszerűnek azt a futót, aki egyébként akár meg is nyerhetné a versenyt, de szándékosan nem nyeri meg.
• Nem élvezetes a sakkparti egy olyan játékos ellen, aki nem akar megmattolni az ellenfelét.
• Nem jó az az ügyvéd, aki nem akarja az ügyfele számára megnyerni a pert, vagy legalább a lehetőségeken belül a legjobbat kihozni számára.
• Nem engedik indulni a választásokon azokat a pártokat, amelyeknek nem célja a hatalom megszerzése, vagy legalább a bekerülés a parlamentbe. A választás célja az, hogy eldöntsük, ki vezesse az országot a következő periódusban, és ha indul egy olyan párt, amelyiknek ez nem célja, az valójában nem tartja be az ország játékszabályait tehát játékromboló.

Hasonlóan akinek nem célja megnyerni a társasjátékot, tulajdonképpen az ellen nem jó játszani. A tapasztalataim alapján az alábbiak okoznak utólagos keserű szájízt:

• Szinte törvényszerű egy finom beszólás a nyertes kárára.
• Ha esetleg mégis ők nyernek, akkor abban a hiszemben vannak, hogy a győzelemre játszók rosszul érzik emiatt magukat, és ez a véleményük tipikusan valami módon kifejezésre is jut.
• Lehetetlen megbeszélni utólag a játszmát, hogy hol ki mit tudott volna jobban tenni. Az ilyen játékosok ezt nagyon magukra veszik.

Ellenben a valóság azokkal a játékosokkal, akik mindent megtettek a győzelem érdekében, a következő:

• A vesztes gratulál a győztesnek. Tehát jó szájízzel áll fel a győztes az asztalról.
• De nem feltétlenül éli meg rosszul ezt a vesztes sem, különösen akkor nem, ha fair volt a játszma.
• A partit pedig érdemes megbeszélni, ahogy utólag ki szokás elemezni egy sakkpartit, egy focimeccset vagy egy választási eredményt is, ez szerves része a társasjátéknak.

A logikai bukfenc itt valójában a következő:

• A játéknak valóban nem a legvégső célja a győzelem, hanem hogy jól érezzük magunkat.
• Ám a győzelemre való törekvés elősegíti a célt, hogy jól érezzük magunkat. Paradox módon pont attól fogjuk rosszul érezni magunkat, ha valaki nem törekszik a győzelemre, ezzel rombolja mások játékélményét.

Amikor ez a téma szóba kerül, általában olyan szélsőséges esetekre gondolunk, ahol barátságok mentek tönkre emiatt. Ilyesmi valóban bekövetkezhet, de a tapasztalatom szerint ennek messze nem az az oka, hogy a felek egy tisztességes játékban a győzelemre törekszenek, hanem inkább az alábbiak:

• Maga a játék. Pl. a Rizikó mai szemmel egy önmagában rossz játék, amit tetéz az "irtsd ki a piros játékost" feladat.
• Maga a játékos. Ha egy barátság valóban tönkre megy pusztán amiatt, mert egy játszmában valaki kikap, ott súlyos pszichés probléma húzódhat meg a háttérben.

És végül természetesen itt is vannak kivételek, tehát amikor van értelme nem a győzelemre törekedni, adott esetben azt szándékosan elkerülni:

• Kisgyermek ellen; sérült és labilis felnőtt ellen, vagy más szélsőséges esetben: ez esetben fontos a sikerélmény. Ha egy végstádiumban levő 10 éves rákos gyerek egy focimeccs előtt kapura lő, a kapusnak illik beengednie, a közönségnek meg úgy örülnie a gólnak. Ehhez hasonló esetek vannak a társasjátékban is. De nem ez az alap.
• Tanulójáték esetén. Ott a szabályok minél szélesebb körű ismertetése a cél, és nem egy kezdő, a szabályokkal sem tisztában levő játékos földbe döngölése.

Összefoglalva: a társasjátékban normál esetben, egészséges felnőtt emberek esetében az a kívánatos, ha minden játékos a legjobb tudása szerint becsületesen törekszik a győzelemre.

Hol játsszunk?

A legtöbb társasjátékot élőben érdemes játszani, családdal, barátokkal, vagy nyilvánosan meghirdetett társasjáték alkalmakon. Viszont jóval kevesebb szervezést igényel, és sokkal gyorsabban lehet tanulni online. Néhány társasjáték oldal:

• Board Game Arena - igen sok társasjáték van, bajnokságokat is szokta rendezni. Van egy magyar szekciója: BoardgameArena Magyarország, melyhez tartozik egy Facebook csoport is. A regisztráció ingyenes, bármely játék ingyen játszható, és néhányat kivéve ingyen is indítható. A prémium tagság is elérhető áron van.
• BrettspielWelt - német társasjáték oldal; sok játék van, de nemigazán sikerült kiismerni magamat benne.
• Aso Brain Games - összesen 4 játék van, viszont közöttük van a Catan Telepesei, Xplorers néven, mindenféle kiegészítővel. Sajnos csak Java képes böngészővel fut, valamint a regisztráció után kell jó pár napot várni.
• Yucata - nem ismerem.
• Tabletopia - nem ismerem.
• Mattle - nem ismerem.
• SlothNinja - nem ismerem.

A "társasjátékosok Facebook-ja" a BoardGameGeek, ahol többek között a játékok adatait találjuk meg.

Kikkel játsszunk?

A tapasztalatom az, hogy bárkivel játszhatunk, csak nagyon nem mindegy, hogy kivel mit. Nem vagyunk egyformák, a társasjáték habitusunk is eltérő. A játékosok néhány, valamilyen szempontból negatív "archetípusa" az alábbi.

• Aki túl komolyan veszi. Az szerintem önmagában nem baj, ha egy játékos komolyan veszi a játékot, sőt, szerintem ez a kívánatos. Ám előfordulhat az, hogy valaki annyira komolyan veszi, hogy már számára nem a társasjáték van az emberért, hanem az ember a társasjátékért. Ha a társaság minden tagja ilyen, akkor nincs probléma.
• Az analízis paralízisben szenvedő. Az előző minősített esete: minden apró részletet megvizsgál és túlgondolja. Csak egyszerű döntést igénylő játékokat játsszunk egy ilyen ember társaságában, különben másnap reggel is ott fogunk ülni.
• Aki nem veszi elég komolyan. Ez a "mindegy mit lépek, csak lépjek valamit", vagy "kezdjünk el játszani, de nekem fél óra múlva el kel ugranom valahova" típus. Nem gondolja végig, csak tesz egy lépést. Személy szerint én azt gondolom, hogy ez rosszabb annál, mint aki túl komolyan veszi. Ha valaki kilép a játékból, akkor az elrontja a többiek játékélményét is. Ha megsejtjük, hogy van ilyen a társaságban, akkor érdemes egy könnyedebb, gyors játékkal kezdeni, és elkerülni azt, hogy részt vegyen egy hosszabb, gémerebb játékban, mert az senkinek se lenne jó, hogy ő is részt vegyen benne.
• A sértődős. Normál esetben a játék végével a játék véget ér. Ez elvileg tautológia, ám sokaknak nem az: később, akár napok, hetek elteltével is felemlegetik azt, hogy mennyire rosszul esett neki az, amikor az egyik játékos olyat lépett, ami számára kedvezőtlen volt, és ez a játékon kívüli alap kapcsolat (pl. barátság) rovására megy. Vannak játékok, amelyeket a sértődésre hajlamos játékosokkal érdemes elkerülni. Ővelük vagy partijátékokat érdemes játszani, vagy olyan táblás játékot, melyben minimális az interakció.
• A buta. Ez az a típus, aki ugyan ott ül az asztalnál, de nagyon nem látja át a dolgokat. Ő gyakran a többiek játékélményét is tönkre teszi. A tervezés során ugyanis valamennyire feltételezzük, hogy mindenki a számára legoptimálisabbat lépi. Márpedig ha valaki nagyon kilóg a sorból, akkor mások élményét is elrontja. Ideális esetben a játékosok kb. egyforma szinten vannak tudásban, tapasztalatban. Ha van olyan ember a társaságban, akinek csak tapasztalata nincs, akkor érdemes olyan játékot választani, melyben senkinek sincs. Ha viszont általában nem látja át a játékokat, akkor egyszerűbb játékokat érdemes vele játszani.
• Az igénytelen. Zsíros kézzel megfogja, majd gyűri a lapot. Amikor rá kerül a sor, nem precízen lép, hanem csak úgy "körülbelül"; az általa letett dolgok nem szépen, katonás rendben vannak, sőt, sokszor nem is egyértelmű, hogy melyik mezőn. (Érdekesség: a sakkban tilos megfogni azt a figurát, amivel nem lépünk vagy amit nem ütünk. De ha az ellenfél úgy teszi le, hogy az nem egyértelműen a mező közepén áll, akkor a J'adoube (ejtsd: zsadub; jelentése: igazítok) szót kell hangosan kimondani ebben az esetben, és ezt követően megérinthetjük lépés- vagy ütéskényszer nélkül.) Ha tudjuk, hogy lesz ilyen a társaságban, akkor szerezzünk be kártyavédő fóliát, hozzunk kimondott szabályokat (pl. "enni csak a konyhában, játszani csak a szobában"), és túlzott precizitást igénylő játékokat is kerüljük.
• A játékromboló. Ez alatt azt értem, aki nem a szerepének megfelelően játszik, és mások játékélményét is rombolja. Egy ilyen játékossal kerüljük a titkos szerepű játékokat. A játékrombolásnak is alapvetően kétféle változata van: 1. a szándékosan játékromboló; 2. aki nem látja át a dolgokat. Az erkölcsi megítélése persze különböző, de a többiek játékélményét mindkettő borzasztóan lerombolja.
• Aki nincs jelen. Ő az, aki ugyan fizikailag ott ül az asztalnál, de nincs szívvel-lélekkel jelen a játékban. Amikor nem rajta van a sor, akkor a telefonját nyomkodja (vagy telefonál); rendszeresen rá kell szólni, ha rá került a sor, ez esetben olyat lép, hogy minél előbb letudja a lépését. Minél több egy játékban az interakció, annál zavaróbb. A kevés interakciójú játékokban még akár el is megy, de a többiek flow élményét mindenképp rombolja.
• Az öntörvényű. A klasszikus társasjátékok ismérve az, hogy egzakt időpontban kerül sor a játékosra, és egzakt lépéslehetőségek közül választhat. Az öntörvényű felülbírálja a szabályt, "házi szabályokat" vezet be, ráadásul nem előre rögzítve, hanem a játék során vagy utólag. Egy ilyen játékos társaságában is inkább érdemes pörgősebb, egyszerűbb játékokat vagy partijátékokat játszani.
• A csaló. Ő az, aki szándékosan megszegi a szabályt. Tehát ez nem tudatlanságból történik. Nem jó társaság, és érdemes kerülni, de ha ez nagyon nem lehetséges, akkor csakis olyan játékot játsszunk vele, melyben nem az játékosok lelkiismeretére van bízva a szabály betartása. Pl. vannak olyan játékok, melyben színre színt kötelező dobni - na ilyet ne játsszunk vele!
• A visszalépő. Ő az, aki utólag rendszeresen meggondolja magát: már bőven a következő játékoson van a sor (vagy még később), de eszébe jut valami, hogy mit lehetett volna jobban csinálni, és utólag korrigálja. Szélsőségesebb esetben ez akkor is bekövetkezhet, amikor ismét rákerül a sor: "az előző fordulómban ezt és ezt is léphettem volna; megengeditek, hogy módosítsam?". Jellemző rá még az, hogy kockás játékos esetén ha számára kedvezőtlent dob, akkor csak "kiesett a kezéből a kocka, ezért új dobás van", de fordítva, ha szemmel láthatóan csak kiesett, de kedvező a dobás, akkor azt tekinti a rendes dobás eredményének. Tipikus példa erre az, amikor leesik a kocka az asztalról, de a földön egyértelmű az eredmény: az ilyen játékosnál ha számára kedvező az eredmény, akkor érvényes, ha kedvezőtlen, akkor érvénytelen a dobás eredménye. A kategória minősített esete az aki, akkor dobál a kockával, amikor máson van a sor, és a legjobbat tekinti a saját dobásának. Ha ilyen játékos is ül az asztalnál, akkor részletesen szabályozni kell mindent: na most kell dobni, és bármi is lesz az eredmény, az érvényes; ha leesik a kocka, akkor mindenképpen újra kell dobni; a valaki lépett, akkor egyértelműen rákérdezni, hogy "végleges?" stb. Az ilyen játékosok miatt vezették be egyébként a sakksportban azt a szabályt, hogy az érintett figurával kötelező lépni (kivéve ha nem lehet szabályosat lépni vele), és a letett figurát kötelező ott hagyni (kivéve ha szabálytalan, de ez esetben is az érintett figurával kötelező lépni). Ez a szabály szigorú: ha az ellenfél figuráját érinti meg valaki, akkor ha szabályos lépéssel le lehet ütni, akkor kötelező leütni, még akkor is, ha az vezérvesztéssel jár. Valamint tilos megfogni a figurákat az ellenfél gondolkodási ideje alatt. A társasjátékban ez a "fekszik, nyugszik" elv.
• Akinek soha nem jó semmi. Ő a nehéz eset. A "mit játsszunk?" kérdésre már a hatodik javaslatot söpri le érdemi érvelés vagy alternatív javaslat nélkül. Ha egy ilyen játékos jelenlétére is számítunk, akkor érdemes lerögzíteni előre a játékot: ezt és ezt fogjuk játszani, és akinek van kedve, az csatlakozzon.
• Aki nem törekszik a győzelemre. Ez utólag került a listára, de jobban belegondolva az egyik legrosszabb társasjátékos fajta. A bevezetőben részletesen leírtam, hogy mi a probléma ezzel a játékos típussal. Összefoglalva: rombolják mások játékélményét, miattuk sokszor keserű szájízzel állunk fel az asztaltól, de ami a legrosszabb: azt gondolják, hogy amit tesznek, azt a közjó érdekében teszik. Ilyen játékossal a társaságban olyan játékot érdemes játszani, melyben a játékosok a döntéseikkel csak kis mértékben befolyásolják a többiek játékélményét. Tehát ahol a játékosok többé-kevésbé egymás mellet játszanak, nem kifejezetten egymás ellen.

Végül egy kívülről jövő nehézség: "most vacsora van, hagyjátok abba, és majd utána folytatjátok". A probléma ezzel az, hogy most vagyunk belemélyedve. Ha tényleg abbahagyjuk, akkor az én felosztásom szerint 70% esélye van annak, hogy nem folytatjuk, 30% eséllyel pedig ugyan folytatjuk, de messze nem lesz olyan élvezetes a folytatás, mint volt előtte. Ha ilyesmi előfordulhat, akkor célszerű egyezteti, hogy várhatóan erre mikor kerül sor, és annak megfelelő játékot keresni. Ha fél óra múlva vacsora lesz (ami a gyakorlatban inkább háromnegyed óra), akkor ne kezdjünk bele egy két órás partiba, hanem inkább egy 20 percesbe (ami a gyakorlatban szintén háromnegyed óra lesz).